A temetkezés a halott földi maradványainak részben vagy egészben történő elhantolásának módja, ami a maradványok sírba rejtésével jár. A sírok igen  sokfélék lehetnek, függ az elhunyt vallási hovatartozásától, kultúrájától, anyagi helyzetétől és munkájától. De mióta is temetkezünk valójában?

Az kétségkívüli, hogy a temetkezés legrégebbi módja az elföldelés, ami általában olyan népeknél volt jellemző, amik nem hittek a túlvilági létben és gondviselésben. A talán legrégebbi vallásos sírok az egyiptomiakhoz köthetőek. Egyiptomban úgy vélték, hogy halál után a test és a lélek külön válik, viszont utóbbi fennmaradása függ attól, hogyan temették el a halottat. Ahhoz, hogy minél tovább és a lehető legjobb állapotban megőrizzék az elhunyt testet, bebalzsamozták, mumifikálták, majd sziklasírokba és gúlákba temették a testet, hogy megóvják az elbomlástól. Olyan népeknél, ahol a halotti kegyelet törvényében normális az elbomlás, nem alkalmaztak mumifikálást. Ilyen esetekben halotti szertartáson esett át a test, amelynek ugyanaz volt a célja, az elhunyt teste, akár marad nyoma akár nem, ártalmatlan legyen az élőkkel szemben.
Ezekben a legáltalánosabb temetkezési formákban az elhunytat Szimplex, Duplex vagy egyedi méretű síremlékben helyezhetjük el.

Másik, szintén elterjedt temetkezési módszer a hamvasztás volt, aminek régebbi, etnikus alakja a holttest máglyán való elégetése. Az égetés utáni hátramaradt részeket általában elföldelték, de előfordult az is, hogy az elhunyt szerettei lakásukban őrizték azokat. Úgy gondolták, hogy az elhamvasztott lelke és maradványai közt még mindig van kapcsolat, ezért elföldelés esetén szertartásosan megjelölték a helyet ahová a maradványokat elásták.
Napjainkban a hamvasztást már sokkal modernebb technológával végzik, majd az így keletkező hamut kisebb, úgynevezett Urna sírokba helyezhetjük.

Kevésbé elterjedt régi és meglepő módszer, hogy a holttestet levegőn szárították ki, de megóvták azt a ragadozóktól. Ezzel ellentétben az indiai pársziknál bevett szokás a hallgatás tornyában való temetkezés. A hallgatás tornyai nagyszabású, kör alakú építmények, amik több, szabadon kitett holttest elhelyezésére szolgálnak. Az épületek célja, hogy a temetőhelyek környékén portyázó keselyűk és más ragadozó madarak a testeket a csontig elpusztítsák.

A halott túlvilági útra való felszerelése szintén a vallási képzetektől függ, de a célja mindnek ugyanaz: az elhunyt felszerelése olyan dolgokkal, melyeknek segítségével nem lesz híjja jólétben és boldogságban a túlvilágon sem.
Napjainkban is szokás kriptát építeni Szerettünk számára, melyben megfelelően rendelkezésre áll hely a túlvilági útra való felszereléshez. A kripta (sírbolt) legalább kettő koporsó elhelyezését biztosító al-és felépítményből álló temetési hely. Manapság a temetőkben főleg családok, illetve világi személyek számára épített sírboltokat is kriptáknak nevezzük, melyek szintén készülhetnek Gránitból.

A temetkezés mindig is egy ősi, civilizációnkkal együtt mozgó szokás és egyben folyamatos probléma is volt. Az emberi maradványok tisztességes elhantolása egy idő után érthető problémákba ütközött. Az egyik ilyen legnagyobb probléma a rendelkezésre álló szabad helyek hiánya volt.
1400 körül boltozatos gótikus kápolna épült egy temetőkert középpontjában a csehországi Kutná Hora városában, melyet Sedleci Osszáriumnak neveznek. Az építkezés idején napvilágra került tömegsírok rengeteg csonthalmait a helyhiány miatt nem tudták méltósággal hol elhantolni, ezért azokat e kápolnában helyezték el. Ebből kifolyólag az osszárium mintegy 40 000 csontvázat tartalmaz, amelyek művészi elrendezésben díszítik – szinte bebútorozzák – a kápolna belső terét, szürreális látmányt nyújtva a látogatóknak. A köznyelvben csak Csontok Templomaként terjedt el a kápolna.